Mindenkit érdekel, hogy a politikusok „mennyit érnek”. A 2025-ös vagyonnyilatkozatok közzététele majd hetekre fog témát adni a sajtónak, a kormánypárti, illetve az ellenzéki sajtónak egyaránt. A városi legendák szerint nagyon sok közszereplő tényleges vagyona – vagy az a vagyon, amit a befolyása alatt tart – lényegesen nagyobb, mint ami akár a közhitelű nyilvántartásokban látszik és a valódi vagyon szét van telepítve mindenféle strómanok nevére. Mi a valóság?
APELSO Blog
A politikusok vagyonnyilatkozatainak margójára
Antall György: A közszereplők tényleges vagyona - történelmi távlatból
MDF-es képviselők mesélték nekem 1994-ben, a választások után, amikor az MSZP 54%-ot szerzett: „90-ben apád azt mondta nekünk, hogy a brit Tory politikusok nő ügyeken buknak le, a Labour politikusok pénzügyeken, mert nekik előtte meg kell keresni azt a pénzt, amit nőkre lehet költeni, míg a Tory-k azt megörökölték. Mivel az MDF középpárt, ezért arra kért minket, hogy se nő ügyeken, se pénzügyeken ne bukjunk le. Mi szót fogadtunk, se szex, se pénz, aztán mégis megbuktunk.”
Sokat változott azóta a világ. A brit Munkáspártban már alig vannak munkások és a Tory-k sem mind örököltek elég pénzt a földi örömökhöz.
A történelemre visszatekintve, a hatalom gyakorlói mindig vagyonszerzésre (is) használták a politikai hatalmat. A felvilágosodás által idealizált görög-római antikvitás államainak működése aligha volt más, mint a mai görög vagy olasz politikai élet. A középkori nagyurak, lovagok, kisebb nemesek, majd a királyi udvarban lebzselő udvaroncok mind-mind vagyoni előnyöket reméltek szolgálataikért, közvetlen apanázs, birtok adomány vagy zsíros hivatal formájában.
Még a 18. századi brit politikában is a hivatallal együtt járó, vagy éppen abból származó vagyonszerzés volt a norma és nem a kivétel.
Nálunk sem volt másképp. A nagy vagyonok királyi adományként vagy a hivatali lehetőségek kihasználásából eredtek. A gödöllői kastélyt építtető Grassalkovichok a török utáni újratelepítéssel járó birtokrendezésből, a Neoacquisitica Commissio útján szerezték azt a vagyont, ami a harmadik nemzedékre már el is illant. Ebül szerzett jószág ebül vész el?
A politikát a köz szolgálatáért űző nagyúr és a szorgos középosztálybeli szakemberből lett politikus a nyugati világban, így nálunk is a 19. század terméke. Összefüggött a középosztály politikai befolyásának megerősödésével és a meritokratikus polgári éthosz megjelenésével.
Az általános választójogon, a tömegpártokon és a tömegsajtón alapuló 20. századi demokráciák pedig végképp nem tűrik el a politikusok gazdagodását, sőt a még a kisebb ballépéseket is megtorolják, ahogy ezt az időről időre kitörő botrányok is tanúsíthatják.
A tömegdemokráciák választói és persze a tömegsajtó is nagyon sokszor képmutató. Miközben gyanakodva szemléli – teljes joggal – a politikai vezetők vagyonszerzését, nemigen tűri a közéletben a vagyonos patrícius családból származó politikusokat, akik szolgálatból vagy merő úri passzióból politizálnak. A Rooseveltek patrícius háttere alig volt téma az amerikai sajtóban, mert a dolog természetes volt. Jó ötven évvel később a hasonló hátterű Bush (az idősebb) folyamatosan kapta a családi hátterére vonatkozó ellenséges megjegyzéseket. Még azt is felrótták neki, hogy három keresztneve van: George Herbert Walker. (Nekem is három van: György András László, amit kisgyerekként következetesen zászlónak mondtam. Logikus, nem?)
Ám Reagan vagy Bush Sr. idején elképzelhetetlen lett volna mindaz, amit a Clinton házaspár vagy akár a Biden és a Trump családok egyes tagjai művelnek. Mint ahogy de Gaulle esetében sem fordulhatott elő, ami a korrupcióért börtönbüntetésre ítélt Sárközyvel megtörtént.
A magyar politika is hasonló utat járt be. A magyar 19. század nagyjai többnyire vagyonos családból érkeztek a politikába, így nem a politikából éltek.
A Horthy-korszak kormányfői közül Károlyi Gyula és Kállay Miklós volt földbirtokos, de az ő vagyonuk sem volt fogható az akkori nagytőkés családok, a Weissek, a Chorinok és a Kornfeldek vagyonához. Bethlen István és Teleki Pál a grófi cím ellenére – erdélyi menekültként – lényegében vagyontalanok voltak, a többi pedig polgári értelmiségi háttérből érkezett.
A dualizmus 15 évét uraló Tisza Kálmán, vagy akár később Bethlen István, meg a többi kormányfő a vagyoni előnyök juttatását a politikai patronázs részeként használták, de maguk nem szereztek vagyont. (A nyugdíjba vonulása után Bethlen Istvánt az akkori magyar nagytőke finanszírozta, ők biztosították számára a Somogy megyei vadászházat, ahol ideje nagy részét töltötte.)
Az államszocializmus négy évtizedében a politikusok, a pártállam, illetve az állampárt felső és középvezetői, a nagyvállatok főnökei nyilván nem úgy éltek, ahogy az átlagpolgár, s főleg nem úgy, ahogy az ország távoli vidékeinek legelesettebb lakói. Ám a politika fő mozgatója nem a vagyonszerzés volt. Az elérhető juttatások, a szolgálati villa, a zárt boltok, az üdülési lehetőségek, a vadászatok, a rendszerben elfoglalt helyhez kötődtek. Ez különösen jellemző volt a Néphadsereg tábornokaira, főleg pedig a 24 éven keresztül hivatalban levő honvédelmi miniszterre, ám mai szemmel nézve látható személyes vagyont ők sem szereztek. A rendszert három évtizeden át irányító Kádár János is állami tulajdonú villában lakott, a pártüdülőben nyaralt és állami erdőkbe járt vadászni, de miként az özvegye halála után a hagyatékra tartott árverés mutatta, vagyon nem maradt utána.
Érthető módon érdekel mindenkit, hogy a politikusok „mennyit érnek”. A 2025-ös vagyonnyilatkozatok közzététele hetekre fog témát adni a sajtónak, a kormánypárti, illetve az ellenzéki sajtónak egyaránt. Nyilván mindenkit a „másik oldal” vagyonnyilatkozatai foglalkoztatnak és a „másik oldal” emblematikus figuráinak vagyonnyilatkozatairól gondolja azt, hogy azok nem a valóságot tükrözik.
A városi legendák szerint nagyon sok közszereplő tényleges vagyona – vagy az a vagyon, amit a befolyása alatt tart – lényegesen nagyobb, mint ami akár a közhitelű nyilvántartásokban látszik és a valódi vagyon szét van telepítve mindenféle strómanok nevére. A közszereplők vagyonnyilatkozatainak valóságtartalma kéz-a-kézben jár az adóhatósági vagyonosodási vizsgálatok gyakoriságának kérdésével.
A kiszámítható jogrend és a gazdasági verseny nem valamiféle széplelkű értelmiségi igény, hanem nélkülözhetetlen eleme a fejlődésnek. Nélkülük nincs fejlesztés, innováció, beruházás, vagyis nem lesz növekedés. Az üzleti életben érvényesülő meritokrácia, vagyis a személyes teljesítményre épülő siker és a kudarc fenyegetése előbb-utóbb kikényszeríti az élet többi területén is a teljesítmény elvet, ezen keresztül pedig a politikai aktorok tényleges vagyonának láthatóságát és átláthatóságát is.
dr. Antall György András - partner, igazgatósági tag